Elég gáz...

Szóval miután megbüntetett a rendőr, és kiesett alattam a kocsi két kereke menet közben, és leejtettem egy tévét ( bővebben ), pár nappal ezelőtt egy kedves ismerősömmel összefutottam, és szóba került, van egy jó laptopja, amit megörökölt, de nem tudja használni, mert valami van a vindózzal.

Szívesen megcsinálom, persze, nem nagy ügy.

Gondolkoztam is azon, mi ebben nekem a jó, mert nyílván nem kérek érte pénzt, pedig biztos rámegy pár órám, de mégis, miért futottam vele össze? Mert semmi sem véletlen. S aztán hazablattyogtam, s elhelyeztem a laptopot a szekrény tetejére, nehogy néhány arrajáró kósza gyermek megtiporja. Átfutott az agyamon, mi volna, ha lepottyanna. Szívás, ez egyértelmű. Ezért megmozgattam kicsit, és bár volt némi ingósága, de fixnek volt mondható.

Mivel a szekrény tetején relatíve kicsi a forgalom, ott is hagytam.

Aztán a Bermuda lakótelepen is jártam ismét, és nagyon óvatosan vezettem, folyton csak indexeltem, meg megálltam, meg minden.

Minden rendben volt, ügyes vagyok én.

Na de aztán hazamentem s a laptop a földön hevert tokkal-vonóval, kistáskástúl, társasjátékostúl (ezek voltak alatta), mindenestűl.

Ó, már majdnem azt mondtam, a nyavaja törje ki, de nem mondtam, hanem, ha már úgyis itt van, megnézem, ha már így esett, hogy leesett, esett-e valami komolyabb baja.

Nagyon kis tip-top laptop ez ám, szép új, meg nagy, nem egy lepukkant fajta. Még rája is vagyon írva, hogy toshiba.

Minden nagyon klassz ám ezen, csak hát sajnos a képernyőjét sajnos lelkileg teljesen összetörte ez a zuhanás. Olyan repedtesnek tűnt, ahogyan elkezdtem vizsgálgatni. A vindózt ez nem zavarta, szépen bejött, csak olyan furán, színejátszós-szivárványos-csillogós kivitelben. S még kicsit olyan is lett, mintha érintőképernyője lenne, mert ahogy hozzányúltam, olyan érdekesen folyós lett. Biztosan ezért mondják, hogy folyadékkristályos, vagy mi.

Na ház ez tényleg az lett.

A képernyő után most a fejemet töröm, hogy megtaláljam, miféle pozitív üzenet rejlik ebben a TÖRT-énetben.

Ha rájövök, elmondom.

Nem háromszög, nem is gatya. Inkább lakótelep. Bermuda-lakótelep.

Az elmúlt pár nap leforgása alatt különös dolgok történtek velem a város egy részén.

1. A trombita

Először is megyek az autóval gondolataimba merülve - ahogy szoktam -, és akkor valami hülye villogást látok a visszapillantó tükörben. Először átfutott az agyamon, hogy David Hasselhoff követ a Knight Riderből Kittel (kit látnak szemeim?), de persze csak egy rendőrautó volt. Meg villogtak is a lámpájukkal hátulról, hát, akkor mondom, én meg megállok előlről.

Jogosítvány, forgalmi engedély, szeméyi igazolvány. Eddig oké. Aztán azt is mondták, hogy fújjak bele a szondába. Még sosem fújtam olyanba, hát most igen. És az meg dudált. Képzeld, napokig azt hittem, hogy az, hogy dudált, azt jelenti, hogy nem ittam. Aztán egyszer csak megvilágosodtam, és rájöttem, azért dudált, hogy tudják, tényleg megfújtam, nem csak szopogattam. Olyan hangja volt, mint egy szilveszteri trombitának.

Aztán persze kiderült, hogy nem álltam meg a stoptáblánál, ráadásul nem is indexeltem. Ha már ennyi mindent nem csináltam, akkor nem is vitatkoztam.

Na jó, ez volt tízezer. Jogos volt, mert meg kell állni a stoptáblánál meg indexelni is kell. Azóta mindig indexelek és folyton megállok.

Szóval ez volt az első eset, gondolkoztam is, mit tanulhatnék belőle, de folyton csak az indexelés meg a megállás jutott az eszembe, hát, azt nem vettem túl erőteljes égi jelzésnek, ezért hagytam még magamban érlelődni a felismerést.

2. Cserék-Kere

Aztán pár nap múlva ugyanott kicseréltük az összes kerekünket, mert tudunk olyat csinálni. (Én meg a Tigrisnyúl.)

Remekül megcsináltuk, és a nyárigumis kerekünket beraktuk a csomagtartóba. Kicsit ugyan nehézkes volt ráhúzni a csavarokat, mert folyton lecsúszott róla a kulcs, de azért megszorult, mondtam is, hogy majd megkérem a gumist, hogy azzal a kattogós bigyójával húzza meg egy kicsit jobban. Gondoltam, addig biztos kibírja. Ahogyan az gyakorta megtörténik, most is baromi nagyot tévedtem.

Mert elindulván s az első kereszteződésen áthaladván (30 méter?), úgy vettem észre hirtelen, hogy az autó már pontosan olyan könnyedén gurul, mint azelőtt, ellenben azzal a kerékkel, amely a járdán csodálkozva megtorpanó kedves hölgy felé tartott, miközben igen szörnyű csikorgást hallottam, és zátonyra futottunk. Gyorsan ki is pattantam, s meggyőződtem róla, hogy a kedves hölgy jól van -e. (Nagyon jól volt, ügyesen elkapta a kereket. Szerintem titokban előtte gyakorolta.) Aztán arról is megyőződhettem, hogy egyik első kereket sem köti már semmiféle kötelék az autóhoz. Sem érzelmi, sem testi. Szóval elhagytuk őket.

Úgy kissé srégen álltam az út közepén, de azért nagyon óvatosan még elfértek mellettem az autók. Aztán túl sokáig már nem csodálkoztam, hanem arra gondoltam, bár közeleg a tél, én mégis inkább nyári gumival szeretnék közlekedni, s inkább visszacserélem a kerekeket a nyárigumis felnisre. Sajnos első kerekek hiányán az autó alá sokkal nehezebb berakni az emelőt, mint azt elsőre gondolnánk. (Ha elsőre gondolnánk, azt gondolnánk, az elsőre sokkal nehezebb felrakni a kereket.) (Elsőre az elsőre gondolnánk) Ehhez képest gyorsan végeztem, de akkor jött egy nagyon kedves ember biciklivel, és megkérdezte, segítsen-e, mondtam, hogy köszi, talán megoldom egyedül is, de erre ő kivette a kezemből az emelőt, és onnantól kezdve minden megcsinált, az összes kereket lecserélte, eljöttvelem a benzinkúthoz, megnézte a futóművet (mellesleg autószerelő és sofőr volt a szakmája), aztán... Aztán hazajöttünk:)

Ez már sokkal szórakoztatóbb a szondafújósnál, nem?

3.

Tévé

Ez nem annyira szórakoztató, mert nem az enyém a tévé.

Ma hosszú út végén az Eger-Zamárdi-Eger út után közeledtem az úticél felé, amikor beléptem a Bemuda-lakótelep övezetébe. Eszembe ötlött a két eset, s elhatároztam, óvatos leszek és körültekintő meg minden. Tényleg az voltam, s szépen meg is érkeztem.
Aztán kiemeltem azt a tévét a csomagtartóból, amit még Zamárdiban nagyon szépen becsomagoltam pokrócba, nehogy karcos legyen a képernyője. Aztán sajnos elejtettem szegényt a parkolóban, és gurult, és a képernyője is karcos lett, meg a többi része sajnos berepedt, lapattant és egyáltalán, szörnyen leamortizálódott egy pár másodperc alatt.

Sajnálom szegénykét. De azért működik. Legalábbis világít, ha bedugom. Pontosabb diagnosztizálásra még nem volt alkalmam.

Szóval tudom azt én, hogy nincs olyan, hogy a lakótelepnek az a része nekem Bermuda háromszög. Képzeld, ha elhinném ezt a hülyeséget magamnak! Na az volna csak igazán gáz. Senki nem tudna engem ilyesmiről meggyőzni (nem vagyok rá alkalmas, hogy ezt elhiggyem.)

Csak valahogy még nem tudtam megfejteni ezeket az üzeneteket.

Előbb-utóbb rá fogok jönni.

Vagy nem.

Vagyis helló világ. A  fater szerint a különböző programnyelveken ez az első feladat. Mármint az, hogy írjuk ki a képernyőre: "Helló világ!"

Na, hát akkor mi most kiírtuk. Sikerült valahogy beprogramozni a fatert, hogy végre ide is írjon valamit. Hogy végre ne csak folyton a dolgozásával foglalkozzon, hanem felrakjon rólunk ide egy képet.
 
Még mielőtt bárki belekötne a képbe, olvassa el a magyarázatot:
1. Dani azért kisebb, mert messzebb van. Szóval nem is kisebb, csak annak látszik.
2. Amúgy tényleg kisebb, de nem ennyire.
3. Boni azért nagyobb, mert közelebb volt a fényképezőgéphez. Szóval nem is nagyobb, csak annak látszik.
4. Amúgy tényleg nagyobb, de nem ennyire.
5. Boni jobb kezével a szivárványra vigyázz, hogy el ne menjen. Bal kezével a hegyet lapítja, nehogy túl magasra nőjön.
6. Dani kezében lévő tárgyat tessék kitalálni.

Különben sem a fater csinálta a képet. Csak úgy félig-meddig.

Amúgy jól elvagyunk egymással. Bizonyos dolgokat persze jobb egyedül intézni az asztal alatt, de a fürdőkád határozottan szórakoztató. Valahogy ketten sokkal gyorsabban ki tudjuk merni a tartalmát a kádon kívülre. Látnátok, a szülők mit összeszerencsétlenkednek közben!

Meg az is jó, amikor motorozunk! Még jó, hogy nem spóroltak a motoron, és kettőt vettek.

És az is izgalmas, amikor már annyira elmegy a kreativitásuk, hogy egy tányér csokis golyót adnak nekünk. Mondjuk, azzal el is lehet lenni nyugiban vagy 25 percig. 5 percig eszegetjük, 10 percig dobáljuk, és még vagy 10 perc, amíg sikerül beletaposni a szőnyegbe.

Te jó ég! Ma van gyereknap! Mik vannak?

Csókolom!

Barnabás Dániel (Dani) és Bonifác (Boni, ki más)

A Remekmű-csokikrém valóban remekmű! Hálás köszönettel tartozunk érte a megalkotójának, Tigrisnyúlnak, aki ezzel minden bizonnyal belépett a 21. század legnagyobb szakácsművészei közé - mit belépett! mindenkit lemosva a színpadról maga mögé utasította az egész bagázst.

Tesókák

Csókolom, megjöttem!

...helyett: Bonifác:)))

Ma megszületett Danika:)

Aki nem is az Excaliburban lakik.

Hát az úgy volt, hogy tegnap este kedélyesen ücsörögtünk a fürdőkádban Boldi fiammal, aki közben természetesen rettenetes dolgokat művelt, majd pedig vacsorát követelt, amit helyben kívánt elfogyasztani....

Hé, hé, hé!! Szét vagyok csúszva. Mondjuk már elég régen.

A fiam, a Bendegúz nagyon szeret fényképezni, és már régóta fel akartam rakni ezek közül néhányat. Hát most akkor itt van egy  tucat.

Nagyon-nagyon korai!

Tényleg kicsi :)) Szeretem!

Hazaengedtek minket!

Még itt vagyunk...

Az igazat megvallva mindig volt egy egészséges taszulásom az egészségügyi intézményektől, mint pl. fogászat, kórház, stb... Ha a középkorban éltem volna, és jól meg akartak volna inkvizitálni, akkor a kínzókamrámat valószínűleg fogorvosi rendelőnek lett volna célszerű kialakítani. A vérvétel szintén remekül beváltja nálam az iszonykeltés funkcióját, de a tökéletes borzadályt a kórház jelenti számomra.

El lehet -e választani két embert egymástól, akik szeretik egymást? Hozhatunk -e helyrehozhatatlan, rossz döntéseket? És mi az a helyrehozhatatalan? Egyáltalán, megéri folyton dönteni? Mi van a szerelmen túl? Elfelejthetünk -e valakit, akivel tényleg szerettük egymást? Képesek lennénk újra megszeretni?

Sivatagi napkelte, lelkem melengeted, agyagszínűre festesz, teljesen elfedsz engem...

A most következő mese szereplője bármilyen hasonlóságot is mutatna velem, vagy Veled, mégsem mi vagyunk. Ugyanis ez egy kitalált történet, mondhatnánk, de mondjuk inkább úgy, hogy fiktív, mert akkor irodalmibb súlya lesz a mesének.

Ha én volnék a Hétfő, az szerintem tök jó lenne. Mert nem mindenki dolgozik ám Hétfőn. És ha én volnék az, hát biztosan nem dolgoznék saját magamon. Kipihenném végre magam magamon.